www.fenyhordozok.hu
Cs. Szabó Virág Blogja
Spirituális El-Tévedés
Járod az utadat, tudatosan dolgozva önmagadon. A fejlődésed - külső szemmel tekintve is - egyértelmű. Tudod, hogy az egekbe nyújtózkodsz, és nem is hagyod eltéríteni magad szalmaláng-csábításokkal e törekvésedtől.
... Egy ideig.
Ám az egyre gyakoribb emberi megerősítések hatására az elmédbe egyszer csak beférkőzik egy fanatikus gondolat: nincs több idő. Példát kell mutatni. Tanítani és segíteni kell, hiszen ez immár - a kintről érkező rajongó szavak legalábbis így csapódnak le benned - elvárás feléd.
...
Abban a pillanatban azonban, ahogy figyelmed kényszeres akarással átirányul önmagadról a külvilágra, a korábbi tiszta szándék is átfordul megfelelési kényszerré. A régi szorongás visszatér, és a füledbe lihegi, zsarnoki türelmetlenséggel: tökéletesnek kell lenned... meg kell mutatnod, hogy Te már előrébb jársz, máskülönben nem fognak követni.
És akaratlanul is elkezdődik a színjáték...
...
Eleinte élvezed, hiszen azzal hiteget a népszerűség hamiskás démonja, hogy a rajongás feléd - megalapozott. Képes vagy ugyanis a segítségnyújtásra, legalábbis úgy tűnik, hiszen az emberi csodálat harsogó mindaddig, amíg az elvakultság lángja el nem égeti önmagát. Aztán jön egy újabb "guru", aki többet ígér nálad, látványosabb megváltó tevékenységet űz, és kevesebb erőfeszítést követel híveitől a spirituális úton, így aztán a korábbi követők hűtlenül továbblépnek... De persze jönnek újak... és megint újak...
...
Folytatódhatna ez a folyamat a végtelenségig, ám az, aki szerepet játszik, egyszer csak törvényszerűen kiég. És máris összedőlni készülődik világa, mert nincs már meg a tűz, ami életben tartsa azt.
Az, aki a külvilág elismerésére szomjazva épít várat magának, előbb-utóbb hontalanná válik. Mert önszeretete instabil.
...
A kintől való megváltást remélő pillanatemberek azonnal elfordítják tekintetüket, ha kiderül rólad, hogy mégsem állsz készen - hiszen e passzivitásukban is agresszív követelőzőknek látványosság kell és cirkusz ahhoz, hogy álhitüket átmeneti meggyőződéssé formálhassák át.
Te pedig ülsz a pocsolya közepén, és kétségbeesetten siratod egykori fényes hóváradat.
Magadra maradsz, és úgy érzed, nincs, amibe kapaszkodhatnál.
...
Már nem a törekvéseid érintik az eget, hanem a fájdalmaid. Üres vagy, és ahogy a pocsolya felé fordítod arcodat, az sosem látott rútsággal tekint vissza rád.
Mert érzed, hogy elárultad önmagad... A fejlődést lecserélted a dicsőség hajszolására - pillanatemberkévé tetted önmagadat is... És ez a tévedés tűzzel égetődött a bőrödbe...
...
Bűntudat-fogság és egy-egy erőtlen fellobbanás: hátha, mégis...
DE NEM: magad vagy, nincs, aki felemelhetne.
Nincs, aki megtenné helyetted a következő lépést, vagy ha mégis, épp oly éretlen álguru, mint Te voltál nemrégiben még...
...
És amikor a leginkább éget a seb, és a legelveszettebbnek gondolod magad, egy ima végre elhagyja a szívedet: Istenem, legyen meg a Te akaratod... és akkor csoda történik: az odabent fogant tiszta alázat talpra állít, és megtanít küzdeni, igazán. Megtanít befogadni és elfogadni és áramolni és... önállónak lenni. Évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra, percről percre. És Te hálássá válsz mindenért, amit az Ég feléd gördít próbatételként... Már nem a Tökéletesség a cél, hanem maga az ÚT, minden tanulságával...
És ha egy pillanatember megkeres, megváltásért rimánkodva, Te együttérzően kitárod karjaidat és megöleled őt, tudva, hogy a válasz Benne is ott van... És e közös szívfészekben fogant bizalom az, ami őt változásra inspirálja és meghagyja számára a szabad döntés lehetőségét... De ez már nem a Te "dolgod". Te csak haladsz tovább, rendíthetetlen hittel.
És Mesterré válsz.És így válsz Mesterré.
De már ez sem számít... Az egyetlen, ami fontos: a MOST-ban való lét csodája... a Megengedő Szeretet.
