Németország…
A munkám
változatlan. Néha a kartonozóba megyek, máskor virslit pucolok, de ha muszáj
akkor szalagra adok fel, vagy a szalagon dolgozom. Válogathatok, és ott is
megkönnyítik a döntést avval, hogy megmondják azt is mihez legyen kedvem.
Kemény a cél, amit kitűztem magam elé. A család kihozatala egy év múlva. Na nem
egy könnyű az út odáig. Sajnos most nem tehetem meg azt, hogy csak úgy váltok,
mert akkor mehetek haza, és lőttek az elképzelésnek, miszerint a családom jön.
Be kell fognom a számat, mikor nem jöhetek haza. Be kell fognom a számat, ha
nem értek egyet bizonyos döntésekkel. Úgy kell megvédenem magam, hogy alig
beszélem a nyelvet. Tanulni nem sikerül, mert sokat vagyunk bent, és hazaérvén,
már csak az ágyra tudok gondolni. Nem ez a fárasztó, hanem az, hogy nem
kaphatok a családomtól lelki erősítést. Nem ölelhetem át őket, nem simogathatom
a gyermekeimet, és nem lehetek ott a számomra fontos eseményeknél. Nagyon
hiányzik a társam, párom, kedvesem. Mindegy, hogy minek nevezem, de nagyon
hiányzik az Ő higgadt, ugyanakkor lobbanékony természete. Hiányzanak a szavai,
érintése, és tekintete. Jól esnek a barátok bíztató szavai, de nekem az ő
hangjára, és jelenlétére van szükségem. Hogy milyen itt kint. Gyönyörű, szép,
és nyugodt természettel megáldott emberek. Szeretek itt élni, és ezt minél hamarabb
szeretném megosztani velük. Még azt sem tudom, hogy jól döntök. Nagyon sokszor,
csak a megérzésekre adhatok. Persze, ez jó, de nincs kivel megbeszélni a
dolgaimat. Gyógyító vagyok, és ezt büszkén vállalom. Jönnek hozzám, egy
beszélgetésre, egy csontkovácsolásra. De az én lelkemet ki ápolgatja? Engem ki
hallgat meg? Kezdek megkérgesedni. Egyre kevesebbet beszélek. Vannak otthoni
dolgok, amik hiányoznak. Nem tudok megszabadulni tőlük, és van, amitől nem is
akarok. Nem is egyszerű egy új életet kezdeni. Egyedül megalapozni
felelősséggel mások életének folyását, úgy, hogy az elképzelésünk szerint nekik
jó legyen, mindezt úgy, hogy pont ők vannak hátrahagyva. Bízok a vezetésben, és
bízok döntésünk helyességében. Igen miattuk tesszük azt, amit teszünk, és ha ez
áldozat, akkor szívesen feláldozom életem éveit, csak nekik legyen jobb, és
akkor már megérte. Szomorú vagyok, mert lassan három hónapja nem voltam otthon,
de ez a cél tartja bennem a lelket. Most élem át a hűség, és a szeretet
megbecsülését. Méghozzá elszakítva mindattól, ami én vagyok. Ha valaki azt
mondja nekem, hogy így fogom jobban megbecsülni az értékeimet, vagyonomat,
kinevetem, mert azt hittem, hogy mindezt ott is megtehetem, de tévedtem. Át, és
felértékelődtek bennem fogalmak, és értékek. Jobban megbecsülöm amim van.
Szenvedélyesebben beszélek a családomról. Megtanultam újra sírni ,és a
pillanatoknak örülni. Kezdem felfogni, az itt és most fogalmát. Kezdek
alázattal tekinteni az éltre, és azokra, akik áldozatukkal hozzájárulnak,
ahhoz, hogy jobb jövőnk legyen. Nem tudom, hogy mindezt, miként fogom
megköszönni, de gondolom, az Égi gondviselés gondoskodik róluk.
