Németországba menekültem...
(avagy a fejétől bűzlik
a hal)
Az miért
fordulhat elő egy országban, ahol az kormányoz aki a következóket hírdette,
hogy -Három gyerek stb... , és a család szentségét féltön óvón emelte ki, de
jelenleg a családomtól elszakadva kell élnem-dolgoznom külhonban azért, hogy el
tudjam tartani a családom.
A történet 2011.-én novemberben kezdődött, mikor világossá vált
számomra, hogy otthon nem kapok munkát, csak olyat amiből a családom „talán”
nem hal éhen. El kell Őket hagynom, azért, hogy el tudjam őket tartani. Az
elhagyom szót itt átvitt értelemben értem, mivel a szívem mélyén beivódva itt
vannak velem, és erőt adnak ahhoz, hogy elviseljem a távolságot. Emlékszem,
hogy gyerekkorom óta, családról álmodtam, és ezt most ideiglenesen elvették
tőlem.
Kezdjük onnan, hogy ki kellett jönnöm. A döntés nehéz volt, mivel
szeretett párom, és családom kellett hátrahagynom. Mint Írtam a blogban eltelt
a december, és a január sem volt sokkal könnyebb. Annyi változás történt, hogy
a hónap végére a fél társaság lecserélődött. Kezdődött a lecke a farkas
törvényekről. Csak álltam és bámultam, hogy emberek mennyire semmibe veszik
egymást, ott ahol össze kellene fognunk, mivel többen hajtottak a helyünkre.
Ehelyett egymást kezdték el marni, amiből jócskán kijutott nekem is. Nem tudtam
mit kezdeni evvel az egész idióta helyzettel, mivel nem értettem. Egy fiatal
lány, csak a helyezkedéshez értett (legalább is azt hitte). Ugyan az idő az én
kezemre játszott, de miként, és ez mibe került? Szóval a kislány folyamatosan
mart, mert nem akartam beállni a sorba, vagy mit tudom én, hogy miért. Bármit
tettem, minden szar volt. Mikor segíteni akartam az is. Úgy véltem, ha nem
foglalkozom vele, akkor abbahagyja. Hiba volt! Nem hagyta abba, hanem uszította
a többieket is. Nem mentem rohanvást a főnökhöz, mivel úgy éreztem, hogy ezt
nekem kell megoldanom. Lehet, hogy ezt is elrontottam. Már késő ezeken rágódni.
Elvesztettem a biztonságot, amit a családom jelentett. Őket otthon hagytam, és
nem találok magamra azóta sem. Ebben az időszakban az Égiektől kértem, és
kaptam segítséget. Így tudtam elviselni ezt az egész helyzetet. Így telt el
három hónap. Kín volt minden perc amit eltöltöttem velük. Kértem az áthelyezésem
a csomagolóba, amit április elejére meg is kaptam. Vietnámiak lettek a
következők. Azt hittem, hogy egyre többet értek a német nyelvből, de csalódás
ért. Az Ő németüket kell tanulnom. Érdekes egy faj az biztos. Temperamentumos
félig olyan természeti nép, amely falkában erős. Pörgősebbnek tűnnek mivel
kapkodnak. Láttam régebben egy- két Ázsiai filmet, ahol a tehetősebb, vagy a
főnök Dobálja magát, mintha Ő evvel jelezné, hogy Ő itt valaki. Na ez tény! Még
ez a szokás igaz rájuk.
De el kell ismerni, hogy még nálunk is hátrányosabb helyzetben vannak.
Számunkra idegen kultúrájuk, viselkedésük, szokásuk idegen egy európai számára.
Viselkedésükkel védekeznek. Nehezen fogadnak be bárkit is, de ha befogadják, és
a befogadott elfogadja a szokásaikat, akkor annak az embernek megnyílnak.
Nehezen értjük meg egymást, de vannak már köztük pártfogóim. Hálásak, és
boldogok, ha kapnak valamit, amit rendszerint kétszeresen adnak vissza. Munka
terén robotok tudnak lenni, de szeretnek nevetni.
Még nem törtek be, de beálltam a sorba. A droidok sorába, ami abból
áll, hogy felveszed a munkát, csinálod a semmiért. Ahogy hazaérek, megpróbálom
ledobni, a bent felhúzott maszkot, nem mindig sikerül. Ugyanakkor Ők tudnának
nekünk példát mutatni, az összefogásról.
Próbálom edzésekkel levezetni a dühömet, elkeseredésem, de nagyon
nehéz. Csak egy unalmas adat. Tavaly augusztusban 96, és 100 kiló között mozogtam,
aminek egy klasszikus fogyókúra vetett véget. November végére 85 kilónál
megálltam. December végén, január elején ráálltam a mérlegre, ami 75- kilónál
állt meg. 2012 május 5.-én 70 kilót mutatott, ami már engem is megijeszt.
Felmerül a kérdés,- meddig éri meg? Ki akarom hozni a családom, talán ez az ami
tartja bennem a lelket. Most kell kitalálnom valamit, mert érzem, hogy nem
bírom sokáig. Egyre jobban hiányzik a család. Egyre többet lábad könnybe a
szemem. Nem férfias ezt leírni, de ezeken, hogy mi férfias, és mi nem már rég
túl vagyok. Már megtanultam, hogy a változás néha fájdalmas, de ennyire? Most
kedves barátnőmet hívtam fel segítségért, vagy csak azért, hogy meghallgasson?
Nem is tudom, de mint egy nádszál a fuldoklónak, olyan jól jött a beszélgetés.
Elmondhattam neki mindent, és úgy hogy ne az életem párjára helyezzem ezt a
súlyt is. Segített, és lőn világosság, eljött a pillanat mikor megértettem,
hogy mi az amit veszíthetek, ha nem lépek. Saját életét hozta fel példának.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen barátaim vannak. Lelkemben dúló harcokat
teljesen megérti, és nem mosolyogja meg. Igen tovább kell lépnem, mert nincs
más lehetőségem. Nem akarom a családom elveszíteni. A legnagyobb érték, és a
ajándék amit Isten fia kaphat éltében. Na de most lépünk. Innen folytatom
