Németország…

A munkám változatlan. Néha a kartonozóba megyek, máskor virslit pucolok, de ha muszáj akkor szalagra adok fel, vagy a szalagon dolgozom. Válogathatok, és ott is megkönnyítik a döntést avval, hogy megmondják azt is mihez legyen kedvem. Kemény a cél, amit kitűztem magam elé. A család kihozatala egy év múlva. Na nem egy könnyű az út odáig. Sajnos most nem tehetem meg azt, hogy csak úgy váltok, mert akkor mehetek haza, és lőttek az elképzelésnek, miszerint a családom jön. Be kell fognom a számat, mikor nem jöhetek haza. Be kell fognom a számat, ha nem értek egyet bizonyos döntésekkel. Úgy kell megvédenem magam, hogy alig beszélem a nyelvet. Tanulni nem sikerül, mert sokat vagyunk bent, és hazaérvén, már csak az ágyra tudok gondolni. Nem ez a fárasztó, hanem az, hogy nem kaphatok a családomtól lelki erősítést. Nem ölelhetem át őket, nem simogathatom a gyermekeimet, és nem lehetek ott a számomra fontos eseményeknél. Nagyon hiányzik a társam, párom, kedvesem. Mindegy, hogy minek nevezem, de nagyon hiányzik az Ő higgadt, ugyanakkor lobbanékony természete. Hiányzanak a szavai, érintése, és tekintete. Jól esnek a barátok bíztató szavai, de nekem az ő hangjára, és jelenlétére van szükségem. Hogy milyen itt kint. Gyönyörű, szép, és nyugodt természettel megáldott emberek. Szeretek itt élni, és ezt minél hamarabb szeretném megosztani velük. Még azt sem tudom, hogy jól döntök. Nagyon sokszor, csak a megérzésekre adhatok. Persze, ez jó, de nincs kivel megbeszélni a dolgaimat. Gyógyító vagyok, és ezt büszkén vállalom. Jönnek hozzám, egy beszélgetésre, egy csontkovácsolásra. De az én lelkemet ki ápolgatja? Engem ki hallgat meg? Kezdek megkérgesedni. Egyre kevesebbet beszélek. Vannak otthoni dolgok, amik hiányoznak. Nem tudok megszabadulni tőlük, és van, amitől nem is akarok. Nem is egyszerű egy új életet kezdeni. Egyedül megalapozni felelősséggel mások életének folyását, úgy, hogy az elképzelésünk szerint nekik jó legyen, mindezt úgy, hogy pont ők vannak hátrahagyva. Bízok a vezetésben, és bízok döntésünk helyességében. Igen miattuk tesszük azt, amit teszünk, és ha ez áldozat, akkor szívesen feláldozom életem éveit, csak nekik legyen jobb, és akkor már megérte. Szomorú vagyok, mert lassan három hónapja nem voltam otthon, de ez a cél tartja bennem a lelket. Most élem át a hűség, és a szeretet megbecsülését. Méghozzá elszakítva mindattól, ami én vagyok. Ha valaki azt mondja nekem, hogy így fogom jobban megbecsülni az értékeimet, vagyonomat, kinevetem, mert azt hittem, hogy mindezt ott is megtehetem, de tévedtem. Át, és felértékelődtek bennem fogalmak, és értékek. Jobban megbecsülöm amim van. Szenvedélyesebben beszélek a családomról. Megtanultam újra sírni ,és a pillanatoknak örülni. Kezdem felfogni, az itt és most fogalmát. Kezdek alázattal tekinteni az éltre, és azokra, akik áldozatukkal hozzájárulnak, ahhoz, hogy jobb jövőnk legyen. Nem tudom, hogy mindezt, miként fogom megköszönni, de gondolom, az Égi gondviselés gondoskodik róluk.

Köszönöm Atyám, hogy megajándékozol a pillanatok örömével, és vezetsz az utamon. Kérlek vigyázz a családomra, és támogasd Őket helyettem is. A te mindenható szereteted, és az Angyalok segítsége, mutassa nekünk az utat. Betegség, szükség kerüljön minket, és mindazokat, akik így fordulnak hozzád. Segítsétek azokat az embereket, akik kérik. Kérem áldásod, és útmutatásod minden olyan cselekedetre, mely jobbá teszi az életet, mind családon belül, mind pedig a kollektív tudat felé vezető úton. Kérlek Uram, hogy választott utamról le ne térítsen semmi, és add meg azt a lehetőséget, hogy aki gyógyulni szeretne, az megtaláljon, és a lehető legjobb kezelést kaphassa. Köszönöm