Németország…

A munkám változatlan. Néha a kartonozóba megyek, máskor virslit pucolok, de ha muszáj akkor szalagra adok fel, vagy a szalagon dolgozom. Válogathatok, és ott is megkönnyítik a döntést avval, hogy megmondják azt is mihez legyen kedvem. Kemény a cél, amit kitűztem magam elé. A család kihozatala egy év múlva. Na nem egy könnyű az út odáig. Sajnos most nem tehetem meg azt, hogy csak úgy váltok, mert akkor mehetek haza, és lőttek az elképzelésnek, miszerint a családom jön. Be kell fognom a számat, mikor nem jöhetek haza. Be kell fognom a számat, ha nem értek egyet bizonyos döntésekkel. Úgy kell megvédenem magam, hogy alig beszélem a nyelvet. Tanulni nem sikerül, mert sokat vagyunk bent, és hazaérvén, már csak az ágyra tudok gondolni. Nem ez a fárasztó, hanem az, hogy nem kaphatok a családomtól lelki erősítést. Nem ölelhetem át őket, nem simogathatom a gyermekeimet, és nem lehetek ott a számomra fontos eseményeknél. Nagyon hiányzik a társam, párom, kedvesem. Mindegy, hogy minek nevezem, de nagyon hiányzik az Ő higgadt, ugyanakkor lobbanékony természete. Hiányzanak a szavai, érintése, és tekintete. Jól esnek a barátok bíztató szavai, de nekem az ő hangjára, és jelenlétére van szükségem. Hogy milyen itt kint. Gyönyörű, szép, és nyugodt természettel megáldott emberek. Szeretek itt élni, és ezt minél hamarabb szeretném megosztani velük. Még azt sem tudom, hogy jól döntök. Nagyon sokszor, csak a megérzésekre adhatok. Persze, ez jó, de nincs kivel megbeszélni a dolgaimat. Gyógyító vagyok, és ezt büszkén vállalom. Jönnek hozzám, egy beszélgetésre, egy csontkovácsolásra. De az én lelkemet ki ápolgatja? Engem ki hallgat meg? Kezdek megkérgesedni. Egyre kevesebbet beszélek. Vannak otthoni dolgok, amik hiányoznak. Nem tudok megszabadulni tőlük, és van, amitől nem is akarok. Nem is egyszerű egy új életet kezdeni. Egyedül megalapozni felelősséggel mások életének folyását, úgy, hogy az elképzelésünk szerint nekik jó legyen, mindezt úgy, hogy pont ők vannak hátrahagyva. Bízok a vezetésben, és bízok döntésünk helyességében. Igen miattuk tesszük azt, amit teszünk, és ha ez áldozat, akkor szívesen feláldozom életem éveit, csak nekik legyen jobb, és akkor már megérte. Szomorú vagyok, mert lassan három hónapja nem voltam otthon, de ez a cél tartja bennem a lelket. Most élem át a hűség, és a szeretet megbecsülését. Méghozzá elszakítva mindattól, ami én vagyok. Ha valaki azt mondja nekem, hogy így fogom jobban megbecsülni az értékeimet, vagyonomat, kinevetem, mert azt hittem, hogy mindezt ott is megtehetem, de tévedtem. Át, és felértékelődtek bennem fogalmak, és értékek. Jobban megbecsülöm amim van. Szenvedélyesebben beszélek a családomról. Megtanultam újra sírni ,és a pillanatoknak örülni. Kezdem felfogni, az itt és most fogalmát. Kezdek alázattal tekinteni az éltre, és azokra, akik áldozatukkal hozzájárulnak, ahhoz, hogy jobb jövőnk legyen. Nem tudom, hogy mindezt, miként fogom megköszönni, de gondolom, az Égi gondviselés gondoskodik róluk.

Köszönöm Atyám, hogy megajándékozol a pillanatok örömével, és vezetsz az utamon. Kérlek vigyázz a családomra, és támogasd Őket helyettem is. A te mindenható szereteted, és az Angyalok segítsége, mutassa nekünk az utat. Betegség, szükség kerüljön minket, és mindazokat, akik így fordulnak hozzád. Segítsétek azokat az embereket, akik kérik. Kérem áldásod, és útmutatásod minden olyan cselekedetre, mely jobbá teszi az életet, mind családon belül, mind pedig a kollektív tudat felé vezető úton. Kérlek Uram, hogy választott utamról le ne térítsen semmi, és add meg azt a lehetőséget, hogy aki gyógyulni szeretne, az megtaláljon, és a lehető legjobb kezelést kaphassa. Köszönöm

Németországba menekültem...

(avagy a fejétől bűzlik a hal)

Az miért fordulhat elő egy országban, ahol az kormányoz aki a következóket hírdette, hogy -Három gyerek stb... , és a család szentségét féltön óvón emelte ki, de jelenleg a családomtól elszakadva kell élnem-dolgoznom külhonban azért, hogy el tudjam tartani a családom.

A történet 2011.-én novemberben kezdődött, mikor világossá vált számomra, hogy otthon nem kapok munkát, csak olyat amiből a családom „talán” nem hal éhen. El kell Őket hagynom, azért, hogy el tudjam őket tartani. Az elhagyom szót itt átvitt értelemben értem, mivel a szívem mélyén beivódva itt vannak velem, és erőt adnak ahhoz, hogy elviseljem a távolságot. Emlékszem, hogy gyerekkorom óta, családról álmodtam, és ezt most ideiglenesen elvették tőlem.

Kezdjük onnan, hogy ki kellett jönnöm. A döntés nehéz volt, mivel szeretett párom, és családom kellett hátrahagynom. Mint Írtam a blogban eltelt a december, és a január sem volt sokkal könnyebb. Annyi változás történt, hogy a hónap végére a fél társaság lecserélődött. Kezdődött a lecke a farkas törvényekről. Csak álltam és bámultam, hogy emberek mennyire semmibe veszik egymást, ott ahol össze kellene fognunk, mivel többen hajtottak a helyünkre. Ehelyett egymást kezdték el marni, amiből jócskán kijutott nekem is. Nem tudtam mit kezdeni evvel az egész idióta helyzettel, mivel nem értettem. Egy fiatal lány, csak a helyezkedéshez értett (legalább is azt hitte). Ugyan az idő az én kezemre játszott, de miként, és ez mibe került? Szóval a kislány folyamatosan mart, mert nem akartam beállni a sorba, vagy mit tudom én, hogy miért. Bármit tettem, minden szar volt. Mikor segíteni akartam az is. Úgy véltem, ha nem foglalkozom vele, akkor abbahagyja. Hiba volt! Nem hagyta abba, hanem uszította a többieket is. Nem mentem rohanvást a főnökhöz, mivel úgy éreztem, hogy ezt nekem kell megoldanom. Lehet, hogy ezt is elrontottam. Már késő ezeken rágódni. Elvesztettem a biztonságot, amit a családom jelentett. Őket otthon hagytam, és nem találok magamra azóta sem. Ebben az időszakban az Égiektől kértem, és kaptam segítséget. Így tudtam elviselni ezt az egész helyzetet. Így telt el három hónap. Kín volt minden perc amit eltöltöttem velük. Kértem az áthelyezésem a csomagolóba, amit április elejére meg is kaptam. Vietnámiak lettek a következők. Azt hittem, hogy egyre többet értek a német nyelvből, de csalódás ért. Az Ő németüket kell tanulnom. Érdekes egy faj az biztos. Temperamentumos félig olyan természeti nép, amely falkában erős. Pörgősebbnek tűnnek mivel kapkodnak. Láttam régebben egy- két Ázsiai filmet, ahol a tehetősebb, vagy a főnök Dobálja magát, mintha Ő evvel jelezné, hogy Ő itt valaki. Na ez tény! Még ez a szokás igaz rájuk.

De el kell ismerni, hogy még nálunk is hátrányosabb helyzetben vannak. Számunkra idegen kultúrájuk, viselkedésük, szokásuk idegen egy európai számára. Viselkedésükkel védekeznek. Nehezen fogadnak be bárkit is, de ha befogadják, és a befogadott elfogadja a szokásaikat, akkor annak az embernek megnyílnak. Nehezen értjük meg egymást, de vannak már köztük pártfogóim. Hálásak, és boldogok, ha kapnak valamit, amit rendszerint kétszeresen adnak vissza. Munka terén robotok tudnak lenni, de szeretnek nevetni.

Még nem törtek be, de beálltam a sorba. A droidok sorába, ami abból áll, hogy felveszed a munkát, csinálod a semmiért. Ahogy hazaérek, megpróbálom ledobni, a bent felhúzott maszkot, nem mindig sikerül. Ugyanakkor Ők tudnának nekünk példát mutatni, az összefogásról.

Próbálom edzésekkel levezetni a dühömet, elkeseredésem, de nagyon nehéz. Csak egy unalmas adat. Tavaly augusztusban 96, és 100 kiló között mozogtam, aminek egy klasszikus fogyókúra vetett véget. November végére 85 kilónál megálltam. December végén, január elején ráálltam a mérlegre, ami 75- kilónál állt meg. 2012 május 5.-én 70 kilót mutatott, ami már engem is megijeszt. Felmerül a kérdés,- meddig éri meg? Ki akarom hozni a családom, talán ez az ami tartja bennem a lelket. Most kell kitalálnom valamit, mert érzem, hogy nem bírom sokáig. Egyre jobban hiányzik a család. Egyre többet lábad könnybe a szemem. Nem férfias ezt leírni, de ezeken, hogy mi férfias, és mi nem már rég túl vagyok. Már megtanultam, hogy a változás néha fájdalmas, de ennyire? Most kedves barátnőmet hívtam fel segítségért, vagy csak azért, hogy meghallgasson? Nem is tudom, de mint egy nádszál a fuldoklónak, olyan jól jött a beszélgetés. Elmondhattam neki mindent, és úgy hogy ne az életem párjára helyezzem ezt a súlyt is. Segített, és lőn világosság, eljött a pillanat mikor megértettem, hogy mi az amit veszíthetek, ha nem lépek. Saját életét hozta fel példának. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen barátaim vannak. Lelkemben dúló harcokat teljesen megérti, és nem mosolyogja meg. Igen tovább kell lépnem, mert nincs más lehetőségem. Nem akarom a családom elveszíteni. A legnagyobb érték, és a ajándék amit Isten fia kaphat éltében. Na de most lépünk. Innen folytatom

Németország

Kedves Barátaim!

Németország:

Kalandom 2011 december 7.- e és 8.-a körül kezdődött! Jelentkeztem egy németországi munkára, ami egy „kolbásztöltő” üzembeli munkáról szólt. Kaptam egy telefont, hogy kezdenék-e hétfőn. –Bakker ez nincs egy hét! – szóltam a páromnak aki, majd leesett a székről. – Meg fogjuk oldani, de jelenleg nincs más lehetőségünk. – mondta Ő és ezzel nem lett kisebb a beszarási rátám. De ne vágjunk a dolgok elébe. Kezdjük az elején:

Hát szóval az események még egy pár évre visszanyúlnak. Apósom ment ki úgy 2008 körül dolgozni Németországba, majd pár hónap múlva üzente, hogy menjünk ki. Akkor a párom egy hétre kiment látogatóba, és körül nézett. Megtetszett neki és elhatároztuk, hogy idővel megyünk. Elhúzódott a döntés, és addig morfondíroztunk a kérdésen, míg apósom körül kezdődni látszottak a problémák. Nem mentünk, pedig már azt is megkerestük, hogy hol van a R,A.I. központja, ha kimegyünk, akkor a hivatásom hol tudom majd folytatni. Nem vágtunk bele, apósom hazajött, és eléggé leégett. Ugyan a kedvünket nem vette el, de mivel volt munkám így rábíztuk a sorsra, ha úgy alakul, akkor kimegyünk. Pékségben dolgoztam, mint egy majdnem pék. Qrva gyorsan kellett pontosan meg tanulnom dolgozni. A kezdett nehéz volt, ami a párom volt osztálytársának a meglátogatásával kezdődött. Van munka a páromnak kérdésre, felkaptam a fejem. Ugyan megbeszéltük, de mivel kezelésekből meg tudtunk (hellyel - közzel) élni így nem gondoltam, hogy megkérdezi. Megtette én meg a stabilitás jegyében, beleegyeztem. Sikerült! Megbeszéltük a találkozót és elmentem. Nyár volt és iszonyúan meleg, de mivel nem ismertem a járást így kint megvártam Őket. Volt nagy meglepetés mikor megállt egy autó, amiből kiszállt két behajtó kinézetű tag, és behívtak. Ijedtségem csak nőtt mikor melléjük álltam. Az én átlagos méretemről kezdtem másképp gondolkodni. Négy órás munkát beszéltünk meg némi pénzszerűségért. Mellette kezeltem azokat az embereket, akik megkerestek. Majd, milyen a természet, kezdtek meggyógyulni, így az új kezelések helyett több munkát vállaltam a pékségben. Bekerültem az üzemben mármint 6 órás. Nem volt olyan szar a történet. Bírtam a gyűrődést, megtanultam az alapokat és a kemencénél is segíthettem. Pörögtem, aminek az egyik „főnököm vetett véget. Választási lehetőséget adott a munkát illetően. Választottam a két vagy közül. Miután elmondtam szólt, hogy nem így gondolta, hanem úgy, hogy vagy több munkát végzek ugyanannyiért, vagy megválunk egymástól. Nyeltem egy nagyot és irányt változtattam. Négy nap múlva már máshol kezdtem. Visszamentem biztonságos Őrnek. Jellemző, hogy nyáron a pékségbe qrva melegben dolgoztam, télen meg fogvacogtató hidegben őrködtem. És én címeres közeledik a nyár, mentem vissza a pékségbe. Három hónap múlva a másik tulajjal leültem beszélgetni, aminek a vége az lett, hogy magasabb pénzért vállaltam azt, amire kértek. Bent a nem hivatalos üzletet újra felpörgettem, aminek szép volt a vége. Elindultam a pékségen belül egy új vonalon. Az értékesítés lett a fő feladatom. Mint írtam a forgalmat sikerült egy héten belül újra felpörgetni. Jól kerestem és minden nemű pékáru megvolt otthon. Majd jött a december és egy érdekes felkérés, hogy vezessek be egy új üzletet, a nem éppen kedvenc másik tulajnak. Mivel nem igazán volt más lehetőség így belevágtam. Persze volt nagy ígéret, aminek fele se répa alapon gondoltam, hogy miért ne, egy misét megér. Persze arról nem volt szó, hogy a 120 kilós jóindulatú leányzóval kell dolgoznom, aki mellesleg a főnök húga. Nesze bazdmeg ezt megnyerted! L Voltak is érdekes balesetek. Én ezt mondtam Ő meg azt, majd ment az Öcsihez és addig bazgatta míg nem az lett, amit akart. Így hát be kellett fognom a számat. Majd jöttek a gyanúsítgatások, hogy kevés a pénz. Hiány - hiány hátán. Javaslatomra, hogy mondja ki nyíltan, hogy meglopom, erre a következőt közölte, hogy akinek nem inge ne vegye magára. DE KÖNYÖRGÖM, HA MINDIG EZT HALLGATJA AZ EMBER, MIKÉNT TUD KÖZÖMBÖS MARADNI? Persze meglett a hiány, de erről hallgattak! Majd nyitotta az új üzletét, amit rám alapozott. Én már csak annyit akartam, hogy bebizonyítsam, nem én nyúlom a kasszát. Persze itt is voltak ígéretek, „ha nem jön be vissza, leszek helyezve”, vagy később „egy hónappal előtte szólok, hogy tudjál másikat keresni”. Természetesen ez sem így történt. Napi 3 leltár, mert itt is megkaptam, hogy hiányzik a kasszából. Igazoltam magamat a leltárokkal. Már nem tudott hol belémrúgni, ezért kivárta az október utolsó hetét, majd közölte, hogy ez a zárás hónapja. Na puff ezt megkaptam. Vissza a másik boltba nem rakott, a forgalom utáni százalékot leshettem. Egy hét alatt természetesen nem találtam munkát. Nem vagyok benne biztos, hogy a sarokba nem vigyorgott rajtam. L Egy hónap és tetemes mennyiségű önéletrajz eredménytelenül. Aztán már néztem külföldi munkákat. Buktam is 5000 ft.- ot. De jött ez a lehetőség és éltem vele. Megbeszéltük, hogyha bejön, akkor jön a család utánam.

Na de kanyarodjunk vissza az elejére: Szóval megvolt ez a beszélgetés. Már szombaton összecsomagoltam. Dúltak az érzelmek. Nagyon szeretem a családom, Ők a mindenem. Rajtuk kívül más vagyonom nincs és nem is akarok mást. Egyszóval Ők az alfa és az Omega, mégha néha nem is tudom kellően kimutatni. Vasárnap 11-re volt megbeszélve az indulás a keletiből. Kis késéssel el is indultunk. Jó fejekkel jöttem, gyakorlott utazók. Kb. 2 óra múlva, átléptük a határt (én 40 évesen először). Este 6 – 6.30-ra kiértünk Schwandorf-ba, a szállásra. A két nagyfőnök már várt minket. Rövid beszélgetés, majd kaptam 100 eurót, mivel úgy jöttem ki, hogy semmi pénzem nincs, csak annyi, ami az útra kell. Majd cuccolás a feltételezett matracunkra és fekvés. Reggel a vietnámi nagyfőnök szólt, hogy indulás, mert intézzük a papírokat. Rathause /(önkormányzat), posta a számlavezetés miatt, majd az idegen rendészet. Az indulás 8. 30-kor volt, majd 11-re már a szálláson voltunk és az (ikeás) ágyakat szereltük össze ketten, mert akik kihoztak elmentek körülnézni. Este egy kis szűk várösnézés, majd egy pár óra múlva, már a saját ÁGYBA fekvés. Másnap megismertem a céget (Wolf), ahol dolgozni kezdtem.

A Wolf: 11-re mentünk, megmutatták a szekrényünket, majd elmagyarázták a bejutás módját. Először is a cég szekrényéből vegyél fel tiszta ruhát, amit a műszak végén tedd a gyűjtőbe tisztításra (fehér köpeny, fehér kertész nadrág, és a saját fehér gumicsizma). Ha a wc-re mész, akkor a köpenyt tedd le kint a fogasra, mert különben 20 eu a levonás. Na menjünk tovább: Nylon köpeny, nylon alkarvédő, szájmaszk, hajháló, kék műanyag köpeny és még csak az előtérben vagyunk. Most a kézfertőtlenítő jön, ahol ha nem várjuk meg a megfelelő adagot, nem enged be ( forgó kapu ), Ha bejutottunk, akkor ezt leöblítjük a kezünkről, megszárítjuk, majd egy újabb kapu ahol egy szórásnyi fertőtlenítő, különben nem mehetsz be a másik kapun. Az egészet kamerával ellenőrzik. Kifelé: Az összes ott felszedett kotont dobd ki, ha kell, vegyél fel újat ( ez akkor is igaz, ha a kantinba mész, kétszer fél óra szünet az kötelező egy 12 órás műszak alatt, akkor minden kezdődik elölről (a fehér alap cucc nélkül). Gumicsizmatalp mosó, majd szármosó. Na szóval lementem a töltő üzembe. Kb. 12 gép szorozva gépenként 3 emberrel. Töltőgépkezelő, felszedő és egy kötöző, 2-3 gépre egy bélmosó. Rendszerint ez a felállás. Na elkezdtünk dolgozni. Egy orosz műszakvezető egy román társaság, ahol vietnámiak tanítanak minket, magyarokat dolgozni, akik egy német cégnek dolgozunk. Na erre mondják azt, hogy nincs globalizáció! Elkezdtünk dolgozni tanulni. Azt hittem, hogy gyors vagyok, de ezt a vietnámiak gyorsan letörték. Átfutott az agyamon, hogy a megboldogult Bruce Lee biztos kínai volt és nem vietnámi? Pechemre Ők vettek a szárnyai alá. Mint egy tökön rúgott szöcske ugráltam, mert ez azt mutatta, míg a másik ezt. Nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ezt is azt is gyorsan kellett csinálni. Baszogattak két és fél hétig rendesen, amiért így utólag nagyon hálás vagyok. Megtanulhattam az összes folyamatot, és már tudom, hogy miket, hogy csináljak, hogy a másiknak ne fennakadást okozzak, hanem segítsek, mivel mindannyiunk érdeke a gyors pontos munka. Karácsonyra hazaengedtek, ami egy kicsit feltöltött, de az indulás lehangolt. Mit mondok a srácoknak, ha kérdezik, hogy mikor megyek haza? El voltam keseredve, mert nem tudom. Lehet, hogy januárba nem tudok haza menni, mert nem lesz rá pénzem. Annyiszor, de annyiszor megfordult a fejemben, hogy én ezt nem csinálom, és haza megyek. Mikor elindultam otthonról dec. elején két választásom volt. Végig nézem, ahogy leépülünk a családi légkörben, vagy kiszakítom magam és távolból ugyan, de próbálom biztosítani a jövőjüket. Ez az utóbbi tartja bennem a lelket és tudom, hogy ezt meg fogják érteni. Csendesen zokogok magamban, de ezt a fájdalmat vállaltam. Drága családom, szeretett párom Dia, Gyermekeim Júlia, Bálint, Marcell és Daniella bocsássatok meg, de ezt meg kell tennem. Hiszem, hogy ki tudlak hozni titeket, de ez idő kérdése. Szeretlek titeket, és soha nem hagylak el.

Már elutaztak a vietnámi tanáraink. Köszönet a tanításértés a sok segítségért. Azért egy kis önbizalmat hagyhattak volna itt. De voltam már nagyobb szarban és ebben sem akarok ücsörögni. Január 1-től már önállóként dolgozom. Ezúton is kérem az Angyalok segítségét és az Atya Áldását.

Szilveszter: A szálláson töltöttük mindannyian. Körülnéztük és ünnepi, inkább fejedelmi vacsorával tiszteltük meg az újévet. Hála Baby anyónak rendesen kitett magáért. Eszegettünk, iszogattunk, majd 11-kor lementünk a főtérre, ahol egy latin banda biztosította a hangulatot. Véremnek és némi alkoholnak köszönhetően alig észrevehetően toporogtam a ritmusra. Szívesen táncoltam volna, de inkább csak néztük. L Majd furcsa volt németül visszaszámolni, de némi keveredéssel sikerült. Újévi köszöntő és nem Magyar országon, hanem 700 km-re a szeretteimtől. Nem volt valami nagy durranás, de így is szép volt. Aztán hétfőn este mentünk dolgozni. 1-én 24 órakor kezdtünk, csont egyedül. Persze amit el lehet qrni azt elqrtam. Nem haladtunk és mellette megvolt a stressz is, mert nem ment. Nagy a nyomás, mert, ha én nem haladok, a többiek sem keresnek. Mentek a megjegyzések. Na itt kibukott a segítség és a magyarázat hiánya. Be kellett vallani, amit éreztem, hogy a pedálnyomogatáson kívül még semmit sem tudok. A finom beállítások nem mennek, és ezt minél hamarabb be kell hoznom. Az első két nap maga volt a borzalom. Kaptam az ívet jobbról is, balról is. Csütörtökre értem el azt a szintet, amire azért büszke vagyok. Sikerült lépést tartanom a román kollegákkal. Pénteken megkaptuk a fizetést. Na mondjuk, inkább egy részét. Adó levonás, fizetés előleg levonás, megélhetés, plusz száz euró vissza a Főnöknek megígértem. 200 eurót tudtam hazaküldeni, mert haza menni már nem volt pénzem. Istenem megpróbálom benyelni ezt a békát és összehúzom magam. Vannak céljaim, és hajtok érte. Tudom, most kell összehúzni magam, de minden jóra fog fordulni, ÉRZEM. Nem véletlen vetett ide a sors. Viszont szép képeket tudtam csinálni a városról, és gyönyörű helyeket láttam.

Folytatás…

Most bemutatom a szállást: Az egészségközpontban lakunk, nem messze a vasútállomástól. Van ott buszpályaudvár, posta, bank központ. Itt a közelben, mint parasztosan szólva a bót-ot, Rewe-nek hívják. Ugyan 10 perc gyalog és van Nettó, Másik irányba, át a felüljárón kb. 10 perc, Aldi, Teddy (1 eurós), Praktiker Deichmann stb. Az a bevásárló negyed. Kellemes kis város. Az emberek nyugodtak, kiegyensúlyozottak, nem úgy, mint mi akik „vendégmunkások vagyunk. Velünk szemben ruha üzlet, és minő meglepi ali baba török gyros boltja. Kollégák elmondása szerint a mo.-n a 3 Testvér török gyros klasszisokkal jobb. Majd van itt fonal bolttól kezdve az ékszer üzletig fütyülős óvszert árusító helyig minden. Két szobás lakásban „élünk” 7-en. 3 nő egy szobában, és négy kan a nagyobban. Van egy konyhánk, egy sorszámfüggő fürdő wc-vel. Persze a sorszámot használhatod wc papírnak, mivel az udvariasság keveredik a hülyeséggel ezért nem is van értelme. Lehet, ha tényleg bevezettük volna, akkor működne, de erős fenntartásaim vannak. Az én ágyam az ajtótól távol, az ablak és a nem működő radiátor mellett van. Nem vagyok egy nagy társasági ember, és ez meg is látszik. Nem szívesen járok el bulizni, Nem iszok, csak, ha megkívánom. A kollégákról egy pár szó: Sanyi akit 20.-án hazaküldtek a „bőrbetegsége miatt”, Két kissrác édesapja aki szemlátomást hasonlóképpen rajong értük mint én. Ő egy stabil mankó volt kezdetben, a csapatban, mivel úgy-ahogy beszél németül. Később egy kis félreértésből eredő szóváltás miatt ki lett közösítve. Nem osztottam az ő nézeteit feltétlen, de sokkmindenben igaza volt. Szívesen osztott meg bármit, ha úgy érezte, hogy nem szúrod hátba. Ezt más megtette. Gábor: Hívőként mutatkozott be, aki esténként a gyerekekkel imádkozik. Van egy erős egyénisége, ami abban mutatkozik meg, hogy rendszerint szeret mindenben beleszólni, mert szerinte az a jó. Erre egy példa a sok közül: 20.-án dolgozunk, de természetesen a kezdet nagyon szar. Szétáztatott belek, amik szakadnak, és mint fél óra szívás után kiderült nem volt jó az alkatrész sem, mivel a tömítése szakította a beleket. Ráadásul -1 emberrel dolgozunk. A másik gépen a kollegina a hiányt nem nézve tolta, mint süket az ajtó csengőt, hogy gyorsabb legyen. Múltkor én sem néztem a hiányt aminek a következménye az lett, hogy jól le lettem teremtve, mert nem győzték. Most azért, mert lassítottam, hogy fel tudják rakni. Szóval a kritika megy, de a felelősséget senki nem akarja vállalni. Így gáz és Gábor szerint ez így jó. Baby: Egy 50-es belevaló anya tigris. Soha nem tesz igazságot, de a véleményét kendőzetlenül kimondja. Sokszor hamarabb, mint kéne. Talán Ő fogja nagyjából össze a csoportot. A Jani egy csendes bolond. Ami a szívén az a száján. Becsülöm az egyszerű őszinteségét. Angéla a friss hús. 24 éves csajszi, aki a kissebség komplexusát a magyar utcai szlenggel, és a majd én megmondom, hogy mit tegyél stílusával próbál meg kompenzálni. Egy 3 éves és egy öt hónapos gyermeket hagyott otthon a pénz miatt. Elmondása szerint nem megélhetési gondjai vannak, csak kell a még több. Bemutatkozásként azt ecsetelte, hogy Ő mennyire szereti a családját. Eltelt kb. másfél hét és összejött Gáborral. Csak a vak nem vette észre. Ennyit az olyan emberekről, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Kriszti alias Móni: Egy ízig- vérig 1x1 Nő. 40 évesen szingli (talán a stílusa, vagy a kinézete miatt?) akinek van egy kicsi kutyája otthon akitől a nyalás képességét megtanulta. Ha valami gáz van, akkor azonnal hárít, és mindig elbújva iszik, veszi el a másét és hívja a főnököt.

Na szóval ilyen csapatban dolgozok (ki tudja meddig), ahol mindenkinek megvan a keresztje. Ja és itt vagyok még én is, aki még csak nyel és nyel, de egyszer… Talán lesz valami változás. Ebben azért nagyon bízom. Hallom otthonról a rész infókat, amik azért egy kis rémülettel töltenek el. Mi vár otthon, ha hazaküldenek? Félek haza menni, és ezért még tudok egy kicsit nyelni. Az élet idekint, sok mindent leszámítva nem is olyan rossz. A kantinban 1 euró egy étkezés (persze nem a fullos, hanem a kevesebb, de az pont elég. Egy nap kétszer 1 euróért eszek és ez így jól is van. Hiányzik a családom, és a barátok. Tegnap skype-on beszéltünk ahol elsírtam magam. Most is nyelem a könnyeim. Marci fiam tegnap sírta el magát először. Büszke vagyok a családomra és mindegyik gyermekemre. Az Angyalok, és az Isteni erő, amit szoktam kérni, hál istennek működik. Ez tartja bennem az erőt, meg a család kihívása.

Itt most zárom soraim, majd egyszer folytatom.

Sok szeretettel teli öleléssel, minden barátomnak: Viktor